a temetésre,
Kitűzték hát a fakeresztet és felírták rá:
Itt nyugszik József Attila, élt 32 évet.
Pestről sietve-jött barátok állták körül,
meg fejkendős asszonyok,
Nehézöklű földművesek ...
Némán faggatták az ifjú idegent, aki a falujukba tévedt.
A száraz hidegben vékonyan szállott a sirató dallam,
Leánykák, legénykék didergő kórusa énekelt.
A szikárkedvű égen bomló felhők úsztak,
Árnyékba borultak: sötét varjak szárnyaltak a sárga mező felett.
Te pedig, töprengő, édes-szavú, te
Már elindultál halottaink előtt, eltorlaszolni az utat...
Hiába tetted? Milliók követtek!
De szavaddal hullott, kicsírázott a mag!
Virág, virág, fagyot-leküzdő élet,
Gyönyörű szép szíved termése mindent eláraszt,
Kik még nem nőttünk hozzád, élet-halálodhoz,
Viseljük, kiáltjuk a vádat, a vádad!
