Elfeketedő éveimet
egyre szomorúbb szemmel
nézem. Halottaim csak gyűlnek,
gyűlnek — fáj őket megidéznem.
Ütődik arcom fától fáig.
Sírnak az árva lombok
lelkeknek szakadtáig.
Csak az lesz látható, ami nincs.
A hiány örökkévalósága:
az édes föld, a szó, a kincs.
Haza — mit jelent nélkülük
a vérünkben zöldülő táj?
Az emlékek legszebb évszakai
is egymásba rajzolódnak;
az idő csak fáj, fáj.
Akár a tenger szétszórt hullámai,
úgy verődnek egymáshoz
kövek, rögök. Kagylókban
örvénylő csönd őrzi,
kit szívemmel megjelölök.
