Kezemből kihulltak a gyermekkor fényes kincsei,
és szomorúan nézek a semmibe szökő ég felé.
Tekintetemben mintha mázsás súlyok rakódnának
egyre, egyre - ki visz föl majd engem a rettentő hegyre?!
Elébe, ölébe kinek roskadok, ha eljönnek majd értem is
a harangos napok?! Zúghatnak délnek, és zúghatnak keletnek,
hol engem gyűlölnek, hol engem szeretnek, zúghatnak
nyugat távoli rokonaihoz, hol nevemre büszke fényt —
József Attila, Ady hoz, és üzenhetnek csöndben észak felé,
a nógrádi hegyeken át, hol meglelte lelkem új rokonát.
Bányászok közt, beomlott aknák, vágatok nyirkos tüdejében
magamba szívtam az utolsó, lélegzetvételnyi tájat, hol jobban
az öröm és a gyász sem fájhat. Jövőm — ha van — itt foganjon,
verset és szerelmet isten adjon! Ez a föld legyen életem
legszentebb nyara: fénynek és reménynek megtartó igaza;
mert úgy kell a szóhoz a tiszta ég, mint csillagnak
a kéklő messziség; hogy ragyogni tudjon a képzelet,
a tündöklő fény' is fényt vezet.
