A fa belém őszült. Veri arcomat
szeptemberek vetése, hajlong
szívem fölött a kifosztott ág. Gallyak
kitakart integetése. Búcsúzni nem
tudok, nem akarok — mert a földhöz
ereződött falevél a semmibe sárgul.
Hullok már minden morzsányi versben,
nem jut egészre a fény végtelen
irgalmából. Kegyelem, a reményt
kuporgató csönd is egyre csöndesebb
lesz. Szavaim — nyelvem alatt fénylő
kavicsok, az idő belőlem naponta elvesz.
Így leszek több önmagamnál, veletek
immár halhatatlan: emlék, szétromlott táj
és életem tükre. Az éjszakák kegyetlen
foncsorában arcotok őrzöm mindörökre.
