szeretettel
messziről jöttünk
űzött
bennünket a félelem,
talán a láz
vagy az ősi kíváncsiság
hívtak
a horizontba vesző
távoli utak,
a hegyek mondtak jövendőt
nekünk
s a tenyerünkből jósolt
a szél
álmunkban
füvek selyme simult
arcunkhoz
a hold virrasztott
fölöttünk
tábortüzekben kerestük
a holnap kincseit,
amit oly sokszor
elmulattak őseink,
meséikkel
megszelídítették a
képzelet vad lovait,
sárkányok és mítoszok
tartották ébren
a gyermeki fantáziát.
Anyám
pengeélű arcát
már fiatalon
rozsdára marta
az idő,
s amikor meghalt,
magával vitte
szívemet.
*
Gondolatban
újra és újra
elindulok az ősök
lábnyomát követve,
szeretnék ismét
a tenyeremből inni
és nyársra tűzött
húst enni.
Ezeréves
fák árnyékában megpihenni
lenne jó,
s megcsodálni a kéreg
sebeit, amelyet
a viharok ejtettek.
Éjjel
újra álmodtam a fényt
s hívtam
szelíd szóval,
de a sötétség szárnya
betakarta arcomat
Évszázadok
óta bolyongunk a sötétség
labirintusában,
mert kiütötték kezünkből
a reményfáklyát,
azután
valami csoda folytán
betűre leltünk,
és szomjas értelemmel
ittuk, egyre csak ittuk
a tudást.
Bejártuk
a végtelen birodalmát
s amikor visszatértünk
már tudtuk,
ha aratni akarunk,
vetnünk kell
értelmet és öntudatot;
hogy a cigány szó
ne jelzőként éljen,
hanem megbecsült főnévként.
*
A gyökerek
tagadása olyan,
mint a kivágott fa,
amely lassan
enyészetnek indul,
s ha ellobban,
már nehéz
az üszökből életet
csiholni.
Már megint
hívnak a horizontba vesző
utak
nyissatok kegyelemkaput
vándorló szívemnek,
hogy elindulhassak oda
ahová kedvem tartja.
Félre csúszott
fekete kalapommal
üzenetet viszek, követem
a folyók sodrását.
A bolyongás
az igazi szabadság,
de a civilizáció
útját állja
vágyaimnak.
