Ismét terítve fekszem az asztalon,
Mint időűző puzzle darabok.
Egyiken lelkem, másikon vágyam,
Összekeverve, magam vagyok.
Egyiken sóhaj, másikon könnyek,
Az egyik rosszabb, a másik könnyebb.
Borúra derű, néha mit sem ér,
Csak játék vagyok, nem jobb senkinél.
Talán lesz, mikor ismét az Úr
Más életét enyémhez keveri,
De most a lelkem dobozban pihen,
Magányosan, szabadon pihenteti.
Néha azt hiszem, hogy Ő se tudja,
Melyik darabom hová is való,
Aztán egy másik boldog pillanatban
Ismét enyém a reményt adó szó.
