Elsuttognom a szavakat,
azokat a szívbe markolókat,
amelyek számtalanszor buktak ki
lelkem útvesztőiből.
Elmondani mindazt, amit akkor, ott,
amit csak én érezhettem,
s amit a szerelemtől részegült
álmok között csak magamban,
magamnak mertem kimondani.
De nem mondtam el,
s most a világ oly törékennyé,
s apróvá zsugorodott, hogy
szinte fáj ez kicsinysége.
Fáj, hogy nem vagy,
fáj, hogy hiába kereslek, hiába hívlak.
A telefonodról időnként megcsörgetem magam.
Lássam az arcot, ha már a hangod nem hallhatom,
a bőröd nem érezhetem.
Magam maradtam, félek, kicsiny vagyok.
Az elmúlt napokat markolom,
s nem engedem,
nem engedek a holnapnak,
az újnak.
Félek.
A reményem is valahol itt van mellettem,
a szoba sarkában,
megbújva,
magányosan,
csendesen,
nem meri felfedni magát.
