Ne így, ne így, drága barátom,
a rám osztott szárnyat, már hiába várom,
s számban az olvadó édes cukorka,
nyeletlen marad, keserű ízt hagyva.
Oda az álom vissza-visszajár,
akin szerencsén nyert a halál,
s a betöltött szerep hiánybút hagyva,
szerelmet kuncsorog, de csak könny a rabja.
Olyan sötét az éj, és messze még a nap,
tálcáján a kín is maradékot hagy,
s hiába ölelés, ha fázik a szíved,
a vágy hálójában a lelked didereg.
