Elfogy lassan ereinkből a tiltakozás,
hogy a jég fénylenyomatát mégse.
S jön reánk a síráshoz menekülő fagy,
beszakadt hegyek hideglelése.
Didergéssel megrakott ég alatt
nem tud fölegyenesedni az ember.
Nagy, hatalmas pelyhekben
– – – – – – – hiába hull december.
A hóval torlaszolt út sem a régi.
Ismeretlen tél viszi földünket, anyánkat.
Idegen szél tépi, vágja szét –
álmokból megmaradt koponyánkat.
Hallgatásunk émelyítő gond.
A csönd végtelen szagába fulladt a Nap.
Néma tűz kiált forradalmakért.
Győzedelmes lángjaink elmúltanak.
Idő, kényszer hűl minden tettünkre.
Történelmet csináltunk s kivel?!
A múlt születése belénk égett.
Élünk a teremtés emlékeivel.
