(MONDJÁK AZ ÉLETEM)
- részletek -
Szerkesztettem verseket, a másokéit;
és hogy szerettem a munkám! Akár
kertészkedni a kertben. Küldték vagy
hozták a verseket a költők; volt, aki
az elsőt, volt, aki az utolsót.
A szívem összeszorul, ha rájuk gondolok.
Azokra, akik költők lettek, élnek a versben
és talán örökké élni fognak.
Megrendülve gondolok azokra, akik
verse által él s megmarad az ország,
túl a kivágott erdőkön, a kiáradt és
kiszáradt folyókon, gyűlő szemétdombokon,
a ferde arcú politikákon. A szellem
csatornái átjárják az életünk.
*
Mint a tó és mint a tenger, olyan vagy
kicsi haza, de mint a hegyi patak
olyan is vagy. Jössz velem, beszélsz
hozzám, míg figyelek a világra és magamra.
Aztán meg olyan vagy, mint a tó-tükör;
az arcom látom benned kegyetlen; a tiszta
mélyedbe látok és mert hánytorgó tenger
is vagy, a történelem vagy, úgy adod
nekem magad, te magamra találtató magányom.
Veled sokszorozódom és nem akarok tőled
szabadulni. Bejárom hegyeid, fáid és
vizeid, aközben gondolkozom rólad és
magamról. Írod bennem a verseid. A többit
nem tudom mondani, mert mondhatatlan.
*
Pályáztam rá, hogy egy versfüzérrel
az ország történetét a nyaka köré
tegyem díszül; arra is, hogy a magam
életét mint koszorút a lába elé. Lássa,
hogyan élt, gyötretett érte a kis cseléd-
lány kölyke. De a polgárt nem érdekelte.
Se a képességem, se az életem nem volt
elég, hogy a verset "finanszírozza",
mert ő inkább számol, mint olvas, és nem
az élő vers kell neki, hanem az örökség.
Azt nem gondolja, hogy egyik nincs a másik
nélkül. Hát írom, amit írok a magam kedvére
szegényen és reményben. Szólok a szóért,
amellyel fiai; amelyben a nemzet él.
*
Laktam munkáslaktanyában is, ahonnan
én nem a gyárba indultam, hanem
a gimnáziumba. Reggel kilestem,
hogy ki jár munkába délelőtt,
s a kerékpárjával mentem iskolába,
a városba. S mire megjött délután
a munkából, kerékpárja a helyén volt.
Így loptam az életem, a lehetőségem
hozzá naponta, boldogan és örömmel.
Arra soha nem gondoltam, hogy ez maga is
iskola! De most arra gondolok, hogy
hány ember és körülmény nevelt
engem észrevétlen és hogy hány felé
köt máig a téphetetlen hála!
*
Nem tudják rólam a polgárok, hogy én
fák közt és állatok közt nevelődtem
és onnan hoztam mindazt, amit általában
emberi erkölcsnek, jó érzésnek mondanak.
Ezért a bokrok alá én élelmet és vizet
hordok hajnalonta szemét helyett. Nem
tudják azt sem, hogy verset olvasok,
rendszeresen, ahogy az alkoholista iszik;
sőt írok is. Semmit se tudnak, azt se,
hogy rejtek találkám van az állatokkal,
olykor az erkélyen is a madarakkal;
arra nem is gondolnak, hogy igazi hangot
már csak ők küldenek felém, és gyönyörű
tekintetet. Hát feljelentéssel fenyegetnek.
*
Telefonon hívott a biztosító nő. - De,
asszonyom, ez reménytelen dolog! Én író
vagyok, az én munkámért egy fabatkát nem
fizet a kormány. Szép, tiszta szavaimat, hogy
paraszt, munkás, egyesség, fedez, támogatás és
így tovább; lihegve nyugat felé a kanyargós úton
hullatjuk el. És az én munkám senkinek se kell, de
szeretném, ha lopkodnák. És az erkölcsi és a
szellemi értékeket sehol sem jegyzik. Hogy
jegyezzék, lehetne-e? És a magyar szó hangsúlyát
és a magyar mondat lejtését lehetne-e biztosítani?
Legvégül kérdem: a legősibb magyar vállalkozók:
a költők még mindig itt sínylődő maradékát,
lehetne-e és hogyan biztosítani? Tessék?
*
A versekből a költészet hova lett?
És miért nem történik meg a csoda?
Mondjuk, a Hajnali részegségé, és
hova lett a kérdés, abból egy legalább,
ami az Esti kérdés? Hova lett, amit Ady
Endre szerint őrizni kell? A felelősség,
melynek a Dunánál lennie kell, most
hol van? A papok, katonák, polgárok
után kik jönnek? Hova lett a munkanélküli,
a munkaadó, a munkavállaló után, aki
munkát kap, a munkás? Mi az, hogy
szöveg, ha dallam nincs se kívül, se belül?
A fehérek közt hol van az európai? Én
tudom Krisztust az Ómagyar Mária Siralomból.
