s nem kerget már felhőt az ember,
mert szíve megtelt furcsa csenddel,
s didergető gödörbe réved —
már nem jövőn: múlton mereng el,
árnyaikkal fekszik, gonddal ébred,
bogáncsos útra félve téved,
nem játszik új s új szerelemmel.
De vén zugokból, mint egy égi
emlék, pókhálóit ledobva
előtoppan egy régi-régi —
s a ványasztó gond szertefoszlott:
kék csillagot tűz homlokodra,
és Földdé bűvöli a poklot.
