a szavak letérdepelnek
a végső pillanatok előtt
érvelnek halkan vitáznak
kapkodnak mentségek után
haladékért könyörögnek
megtagadják a múltat
jövendőért sírnak
igazultan árván szólnak
pusztulóban is hajtanak
virágot ígérnek óvó álmot
messzelátó tisztaságot
szótlan szóval esengenek
a végső pillanatok előtt
mégis csak letérdepelnek
de a test az fölkiabál
ha vonaglik is sose enged
önmagára fordít lángot
pusztulhatnak kardvirágok
vérerekbe dermedt cseppek
akkor is kiénekelnek
néma szájjal szólintgatnak
test ritmusán fönnakadnak
meghalt szavak éjszakája
páros csöndünk fuvolája
mert csak a test emlékezik
izmaiba temetkezik
mozdulatok ösvényein
kóborló furcsa állat
tátott szájjal szaladt neki
a megnyíló nagyvilágnak
koppant orra: nagyot vétett
megölelte akit féltett
szánta védte megszerette
múló szókkal dédelgette
és most itt áll és vitázna
szavaiban régi lángja
de a végső döntés előtt
térdre hullnak a mondatok
