olyan vékony, ezüstös hó zuhog,
és lassacskán mindent elborít,
az ágyból nézem, mert fekszem, tudod.
Vékony ezüsttel von be mindent,
mint szentképet ortodox szerzetes,
derengés fénye libben kint-bent,
lobog, szitál, szerelme szertelen.
Együgyű örömben üldögélek
magam is kórházi ágyamon,
ezüst a hó, és még mindig élek,
hát hogy is lehetne bánatom.
Csak néha sírok. És mint ígéret
feldereng egy arc a lágy havon.
