veled
örök ismeretlen
mert a lélek az „örök”
szenved bennem...
Tudom, a halandó,
ami véges,
a gyenge
ami fáj bennem
mindörökre
elmerülve benne
mélységben sem
szennyeződve
a magány őriz meg,
s a test kínjai között
a lélek az, mi
tisztulni vágy
felszínre tör,
ha veszélyt lát,
átlényegül.
Foszforeszkál
a sötétben
irányít,
hol elbukhatnál.
A hűség már csak nekem érdem,
S e foszladozó lápvilágban
ha elmerülök,
kapaszkodnék
gyökerekbe,
lidércálom lesz belőle,
s ha a holdfényben
körbenézek,
mélységben sem szennyeződve
a magány az,
mely elkísér,
őriz,
bár fojtogat,
gyötör,
darócruhája
feldörzsöl,
kínozza magát,
mintha élne,
mint a kopár fák,
a meddő anyák,
a kiszáradt föld,
sivataggá aszott tenger,
a házukat,
hazájukat
vesztettek,
az utat keresők,
lásd, ilyen,
mikor fáj a lélek.
Talán eljön a nagy
misztérium,
mikor
lélekké válik a test,
s testté formálódik
a lélek.
