sok hosszú úton, mindenütt.
Bolyong régóta, nyughatatlan
lelkem hol fájt, hol felderült.
Kerestelek felhők közt, földeken,
völgy mélyén, erdők útjain,
az emberek közt nem találtalak,
sem sziklák kopár bércein.
Kiszáradt földön, kiszáradt szívvel,
száraz ajakkal, szomjazón,
kopár, kietlen, sivár vidéken,
kopár, kietlen hajnalon.
Senki és semmi, gyarló földi lény,
sóhajtok egyre, egymagam,
töprengve létünk nagy-nagy titkain,
kételkedőn, kiúttalan.
Már sokszor hittem, hogy megtalállak,
sokszor reméltem, rám találsz,
láttam olykor lelkem éjszakáján
feltűnni röpke fénysugárt.
Mert kincs a hit és igazi csoda,
megnyerni azt, nagy győzelem,
lenyesni tudat vadhajtásait,
segíts, Uram, maradj velem!
Tán bűn az, ha mégis kételkedem,
s nem talállak semmiképpen?
Tudatom véges, erőm kevés,
elenyésző a végtelenben.
Pedig a szívem érzi: létezel,
hogy nincsen szó, méltó Hozzád,
s örömtől remegő, ritka percen
önmagában találhat rád.
