Láttalak görnyedve menni, súlyos gyászfellegek alatt,
terhed nyögte az ég, könnyeső mosta hótiszta arcod.
Emlékek mélyére temetted ártatlan gyermek önmagad.
Minden reggel megszületsz, aztán megvívod harcod,
míg végül, valamiképp beléd szédül a végtelen éjjel.
Álmodban még fára mászol, és kerítésre, bízva abban,
felnyúlhatsz az égbe, hogy elmaradt utolsó érintésed
célt ér, vagy a vastag deszkapalánk túloldalán ott van
az elveszett idő mind egy szálig. De látod? Csupán
a vakolat mállik az omló falakról. S az a megszökött
szeretetcsíra esténként kiül a jeltelen sírra, azután
altatót dalol elcsukló hangja, mely száll a rögök fölött,
Csicsíja babája, csicsíja. S te meggörnyedsz, tudom,
a felhők alatt, régi lámpák fénye nyomán csak árnyak
kísérnek hazáig. Aztán lelked vissza kell jusson
ébredő testedbe. S elindulsz, mert mosolyodra várnak.
Kit ember csak elveszíthet, elvesztetted már szinte
mindet. (Szülőt, testvért, gyermeket, Kedvest, barátot…
Mit tartogathat még hét csapásából neked az Isten?)
Talán elveszi azt a szeretetfolt tarkított nagykabátot,
amely örökül maradt rád, mint egyetlen kincsed.
Bizony, jó előre megszenvedted egész csonka léted.
És nincs, aki átvenne terhedből egy tollpihényit se.
E rettentő teherből. Végül erődből lesz gyengeséged.
Veszíteni megtanított az élet. Most te mutasd meg
szálfa egyenes derékkal, a győztes végül csak is
Te lehetsz. Tudatosan haladsz előbbre, s utad nem
zsákutca. Tedd azokért, akik soha nem hagynak itt.
