A vers fölöttünk levegőben lépked,
tehát jelen van, mint árnyék az ég alatt
keresi emberét, minden pillanatban
ismeretlen utcákat bejár, egy szám után
kutat, hozzánk is becsönget,
csak mi nem mindig vagyunk otthon.
Lehet hogy éppen őt keressük
egy sík lapon, épp hogy alakuló
vibráló felületen várjuk, hogy kezünk
mozdulni kezdjen s akkor belekezdünk
valami előre láthatatlan
kalandba, ki nem elégíthető szerelembe,
tán egy viszonozhatatlan vonzalomba,
egy véromlató lovagi játékba.
Agyunkban zsoltárhang búg,
fülünkben uccaének,
a lélek keresi önmagát ilyenkor,
hogy mire váltson át.
Pedig igazán a törvényt keressük,
ami egyetlen intésünkre
másfelé mozdítná a világot.
Azt keressük, amit ők kerestek
a szeszélyes szenvedélyek oktatói,
kétezer éve már, de nem találtak,
és falnak fordulva belehaltak,
reménykedésbe hal belé az ember.
Ám egyszer majd a túloldalon
megpillantjuk önmagunkat is.,
s összemosolygunk cinkosan, titokban.
