Már csak azt írnám, amit nem lehet,
nem lehet, mert nincsen arra szó,
nem lehet hát papírra írni se,
a mindenségbe mártom ujjamat,
égre írok titkos jeleket.
Minden reggel egy dallammal kelek,
hogy honnét jönnek, magam sem tudom,
szimfóniák és kopott slágerek
jönnek fel és szégyellem magam,
de hát köröttem ilyen a világ:
dühöng: nincsen üzenete se.
Kinek kell már a kimondhatatlan?
kíváncsi csak a megfoghatóra,
ki ért hasztalan szenvedélyeket,
verset, szívrehangolt éneket,
a csalódások pénzre válthatók,
nincs édes kín, hogyha szeretünk.
Nekem sincsenek már veszteségeim,
miket csak úgy a világba kiáltsak,
messziről intenek a démonok
és az ismeretlenre figyelek.
De ébredek, ha szólal a kakukk
negyedhatkor: hányat szól vajon,
mennyi van hátra hetvenhét után?
Eltűntek a Mene Tekel tűzjelek
a panel-falakról, elszürkült az ég,
hallgatunk, ha felsütnek perceink,
nem szabad abból élni öregen, hogy
mesterségünk a kisujjunkban van.
Ha jő egy érzés, ha felsüt a nap,
vigyázz, idejében lépj ki a varázsból,
híred-hamvad, se a nevedet
ez a kor már nem jegyzi sehol,
de ha az utolsó szót megtalálnád,
mondd ki, azt tán megőrzi az idő.
