2018. április 9., hétfő

Gál Éva Emese: Atlasz

Hogyha a horizontot szaggatom,
s hasad az eget fönntartó gerenda,
a homlokot utánzó timpanon
ráhull a hitet süllyesztő sarakra,

s egy szintre gyűl a magas és a mély,
képzete sem marad a végtelennek,
és eltűnik az utolsó esély,
hogy a versek megmenthessék a lelket.

A horizont tehát mentőövünk,
a mennyet fölénk feszítő gerenda,
amit fönntart az önismeretünk:
terhet bíró Atlasz, kariatida,

de a horizont fölött és alatt
egyre satnyul az égi s földi ének.
Talán nincs már, ami hitből fakad,
hogy túlharsoghassa az ürességet!