2018. július 15., vasárnap

Káli László: A semmiről valami semmiség

Olyan jó lenne, ha történne végre legalább valami kis jó!
(Vagy akár egészen nagy!) Mert az azért elég lehangoló,
hogy minden nap a semmire ébred az ember, és azután
már még az se. Semmi se történik. Csak az óramutató
kerge mód körbe, egyik percről a másik semmibe.
bóbiskol bennem még az élet is. Észre se venném
talán, ha néhány hétre megszökne belőlem. Aztán mire
kapna, hol a gazda s visszatérne, meg sem ismerném.
Hogy ez tényleg az enyém? Tényleg ilyen semmitmondó
lenne a mindennapi létezésem? Persze hogy az, hiszen
most is a semmit mondom éppen. El kellene talán utazni!
Egy szigetre, ami láthatatlan, és ami sehol sincsen.
Olyan jó száz évre. Aztán persze sietnék vissza, mielőtt
elfelejteném, és elfelejtenék, igazából hol is lehettem rég.
Jó lenne hiányozni valakinek! Valahonnan, valamennyire.
Egy kicsit legalább… valami azért tényleg történhetne még.


Káli László: Néha még...

Néha még álmodom. Elmúlt idő húrjain álmot
zenél a kallódó gondolat. Veszett fejsze mind.
Mert mit ér, hogy egykoron minden szép volt?
Lábam alatt a fűszál is, s az égbolt fenn, amint
szikrázón szórta rám melegét, vagy ha milliónyi
csillag közül próbáltam azt az egyet megtalálni,
amely épp a Kedves felett ragyog. Mit ér mára?
Csak emlék, hogy volt perc, mit érdemes várni
akár heteken át is. Egy szó, egy mosoly, és mind
a kacagás, mely a legszebb zene volt. Már nincs
mi több lehetne! Hiszen a minden volt az enyém.
Én esztelen, rést marva szívemen, veszni hagytam.
Néha még álmodom. Már nem színeset, csupán
mint régi fekete-fehér film, ujjam közt úgy pereg
a perc. Negatív csupán. A Kép… az elveszett rég.

Káli László: Mégis a szerelem

Uram! Ki vagy a mennyben! Halld szavam,
és a mindennapi szerelmünket add meg
nekünk ma, és áldd meg az erre éhezőket
a te csodáddal most és mindörökké. Ámen.

És végül mégis, mégis csak a szerelem
győzedelmeskedik a szívemen, szíveden.
És mindhiába gördít az élet megannyi nehéz
akadályt elénk, mert amikor kezünk összeér,
megszűnik tér, idő! Még a Világ is. Talán…
Megáll őrült rohanó forgásában, hogy lássa
a valóság-csodát, mikor szám tapad szádra.
És végül még sincsenek csodák. Csupán
néhány jobb nap jön a sok rosszabb után.
Ma még játszom. Bár megkopott hallásom,
(már ami a zenét illeti), meg nem is volt talán
soha. De hiszen nem is ez a lényeg már most.
Mert elveszett bár száz dallam, és ezer hang,
és minden muzsikaszó! Ki játszotta valaha,
maga a játékos nem veszett el soha. És végül
mégiscsak a szerelem él, zenél. El nem évül.
Az emlékek megkopnak. A feledés írhat
fejfájára a holtaknak. Mint az a régi nyírfa,
mely magát nyárfának álcázta. Egy nyáron
mégiscsak földre hanyatlott. Vas fogától
a hideg fűrésznek, mikor kiszáradt testébe hatolt.
Nem volt életrevaló. De mondom a másikat ott,
hol egykor nagy Költőnk dalolt, s egy ifjú almafa
árnya takarta, ha a kertet járta. Évtizedek szaladtak
azóta alatta, s a vén fa bár már félholt, mégis
van ága, mely terem, mert akar továbbélni!
Így van a szerelem is. Szívemben, szívedben,
bárki szívében. Már ha az a bárki nem szívtelen.

Káli László: Átok és áldás

Vajon ki tudja azt, hány éjjel sírtál, arcod
párnádba fúrva? Hogy senki meg ne hallja,
még csak ne is láthassa, mennyire nagyon
fáj ott legbelül! Vajon létezik-e szám arra,
hány befele sírt könnycsepp áztatta lelked?
Vajon hányszor átkoztad már el magadban
sorsod, és hányszor áldottad is ugyanazért
a pillanatért, melyről azt hitted halhatatlan?
Emlékszel még rá, honnan indultál a hosszú
útra? Nem akartál mást, de legalább morzsa
jutna abból a Nagy Egészből, mit annyian
csak kidobnak, mintha kacat, semmi volna.
De neked a Mindent jelentette. Az életet!
A kezdetet s a végzetet: hogy szeressenek.
Vajon amikor imád az égre szállt, s rajzolt
rá szivárványt - mert hiszen ott kerested
a boldogságot!- mit gondoltál? Miért nem
találod? Tudom, feladtál minden reményt,
s úgy ballagtál, hited vesztve grimaszolva,
az útszéli keresztre. Jézus széttárva kezét,
- szinte hallottad -, ahogy fentről azt mondja:
igazán nem tehetek róla! S visszafeleseltél:
szemét egy világ ez, hallod-e?! Ezért haltál?
Inkább ács maradtál volna! Jobb mesterség,
mint világot megváltani. És hálásabb talán.
Igen! Ilyen voltál egykor, még utad elején.
Mindig szembe az árral! (és bárki mással.)
Bár ajtót nyitottak, te mégis fejjel mentél
minden falnak. Aztán történt valami. Talán
csak suttogás az éjben, talán hangfoszlány
a szélben. És mégis megváltozott benned
minden. Elhagyott az Isten. Nincs most már
miért és kiért menned s menekülnöd se kell.
Még az embereket is elkerülnéd, ha lehetne,
mintha csak bélpoklos lennél. Csengettyűd,
akár vészharang, rád kondít minden percben,
minden lépésnél. Elszállt időről zúg füledbe,
akárha véred lenne, visszhangzik lüktetése.
Mindhiába minden, beleestél saját csapdádba:
belefáradtál parttalan medrek betemetésébe.
Meghúzod magad egykor volt büszke várfal
mállón omladozó tövében. Szádból nem egyéb,
rothadó ígéretek szállnak igék helyett, álságos
imák. (Megvet aki hall, aki lát) Talán mennél,
de csak vakon tapogatózva topogsz a sziklák
peremén, valami kiutat keresel, ám mindhiába.
Minden múló nappal reményvesztettebb leszel.
És tudod, meglehet, várod is, amikor felébred
a Nap, amit már úgysem fogsz látni. Amikor
az a kevés fény, ami megmaradhatott benned,
vissza száll az égbe, ahonnan indultál. Fáradt
tested megpihen, s végleg az enyészeté leszel.
Vajon ki tudja, hány éjjel sírod tenger kínod?
Hány könnycsepp mar beléd, megölve mind
a reményt? Meddig hallod, ahogy a haranghangok
zúgnak át fejed felett? S ha már felelet sincs,
meg olyan se, akitől kérdezhetnél? Honnan
fogod tudni, az Istenhez miként fogsz jutni,
ha a szakadékba taszítod beléd halt álmaid?
Vajon ki tudja? S lehet-e egyáltalán tudni?

Káli László: Önmagadért rendületlenül

Ha másként nem is, de legalább ott, legbelül!
Ha másért nem is, önmagadért rendületlenül
menj az úton! Dacban viharral, szembe széllel,
ha arcodba késéllel vág a tudat: sosem ér el
a végső célig utad. Csak azért is, és mindvégig
hinned kell mégis! Tartson ugyan ezer évig,
amíg hinni tudsz magadban, ember, és Isten
nem tántorít, hidd el! Csak a szíved vigyen!
Ne másokért! Magadért! Mert mindent veszít,
ki mindent feltett! Ha vesztesz majd, senki
nem lesz, ki állná a számlád az elszámolásnál.
Csak önmagadra számíthatsz. Hiszen a vásár
jó előre alkuszik kiterített bőrödre a kofákkal.
Legalább most, mielőtt jól gyomron vágnak,
oltsd ki saját szemed világát, mielőtt a szálkát,
mit életed akasztott beléd, gerendának látják!
Most az egyszer tedd meg végre! Csupán csak
magadért kiáltsd abba a végtelen pusztába!
Bármit is tettél, mindig egy cél vezette lépted:
a legkevésbé fájjon mindenki másnak a léted.
Ne várd, hogy most megértsenek. Kiben fájtál,
nem hoz megenyhülést a szó, sohasem látják,
nem értik, egykor akár magad is ellen tettél,
mikor gyűlöltté lettél bennük. Észre se vették,
hogyan próbáltál megfelelni, embernek lenni,
hogy kívüled másnak ne fájjon nagyon. Pedig
igazán, hányszor halt beléd megfogant álmod!
Hányszor kellett szerelmed elvérezve látnod!
Ki hinné el, hogy mindig csak segíteni akartál!
Mindig magadtól, és mindig magadból adtál
Sosem kértél. Ha adtak, jó szívvel elfogadtad.
Szeretetre vágytál, s ha másként nem kaptad,
hát koldultál. Koldusbotra végül így jutottál.
A világból mégis üres tarisznyával futottál!
Mondd el végre, hogy embernek még ennyire
(mint neked ott benn), nem fájt semmi sem.
Ha másként nem is, de legalább ott, legbelül!
Mondd el, csak önmagadért! Rendületlenül.

Káli László: Láttalak...

Láttalak görnyedve menni, súlyos gyászfellegek alatt,
terhed nyögte az ég, könnyeső mosta hótiszta arcod.
Emlékek mélyére temetted ártatlan gyermek önmagad.
Minden reggel megszületsz, aztán megvívod harcod,
míg végül, valamiképp beléd szédül a végtelen éjjel.
Álmodban még fára mászol, és kerítésre, bízva abban,
felnyúlhatsz az égbe, hogy elmaradt utolsó érintésed
célt ér, vagy a vastag deszkapalánk túloldalán ott van
az elveszett idő mind egy szálig. De látod? Csupán
a vakolat mállik az omló falakról. S az a megszökött
szeretetcsíra esténként kiül a jeltelen sírra, azután
altatód dalol elcsukló hangja, mely száll a rögök fölött,
Csicsíja babája, csicsíja. S te meggörnyedsz, tudom,
a felhők alatt, régi lámpák fénye nyomán csak árnyak
kísérnek hazáig. Aztán lelked vissza kell jusson
ébredő testedbe. S elindulsz, mert mosolyodra várnak.
Kit ember csak elveszíthet, elvesztetted már szinte
mindet. (Szülőt, testvért, gyermeket, Kedvest, barátot…
Mit tartogathat még hét csapásából neked az Isten?)
Talán elveszi azt a szeretetfolt tarkított nagykabátot,
amely örökül maradt rád, mint egyetlen kincsed.
Bizony, jó előre megszenvedted egész csonka léted.
És nincs, aki átvenne terhedből egy tollpihényit se.
E rettentő teherből. Végül erődből lesz gyengeséged.
Veszíteni megtanított az élet. Most te mutasd meg
szálfa egyenes derékkal, a győztes végül csak is
Te lehetsz. Tudatosan haladsz előbbre, s utad nem
zsákutca. Tedd azokért, akik soha nem hagynak itt.

Káli László: Az utolsó szó jogán

Azt tanultam, valamikor régen, a szegénység nem
szégyen! Meg hogy adni jó, és minél többet adsz,
annál több maradsz. Így hát én koldus-szegényen,
magamat osztottam szét serényen. Miközben azt
gondoltam, így van jól. Gyöngykoszorúkat fonva
szép szavakból. (A csillagok közé rúgva.) Szépek
voltak, és igazak. Ólomnál nehezebb mondatokat
véstem verseim verőérfalára. Érzések, remények,
mozdulatlanságba merevített képek. No, hát ennyi
lenne csupán az ember. Nem marad több nyoma.
mit latba rakhat a végén az élet? Hová lesz mind:
a pillanatok, és az órák? Köddé válnak majd, noha
ezek az életépítő kockák. Feledésbe merül mindenki.
Testünket csak a föld öleli hű szorítással legtovább.
Szavaink szétszóródnak, mint gyöngyharmat reggeli
szélben, majd homály takarja el minden bizonyítékát
annak is, hogy éltünk. Nehéz sors a szegény sors.
Megtanultam régen.Mint azt is, hogy a kérés nagy
szégyen. (De ki adna úgy is, ha nem kérem?) Torz
koszorúm e vers, még tán szalagfeliratnak is béna.
(Mintha futni akarna a léha, ki menni is rest, és ha
néha szél rázza meg kabátját, azt képzeli: repülhet!)
Utolsó szó jogán annyit: hiába élsz együtt még ma
bár ezrekkel, meghalnod végül mégis egyedül kell.

2018. július 13., péntek

Tompa Zsófia: dies misericordiae

csak a benned mondhatatlan
ne vesszen el
e sűrű virradatban
magányodra ébredésed
első hajnalán

csak őrizd a fényt
tekinteteddel
halvány sugár
mely nem tudod honnan
de egyedül jelezvén

az utat

mely nem tudod hová
talán elvezet mégis

örök-fényű éjbe
lényével betakarva

Tompa Zsófia: Tisztás

A fény könnyekként szivárog arcodon.
Gyönyörű vagy. Mint mező,
melyre véletlen találtam rá
az erdő rejtekén, lágy füvű, margarétákkal
hintett öledben fekszem.
Mozdulatlanok vagyunk, mint a percek előtti idő.
Öledben nyílik öröklétté halálom.

Tompa Zsófia: Töredék

Ha átölellek, kihullok karjaidból.
Csak mozdulatlan ringatjuk egymást.

Tompa Zsófia: A második halmaz

Boldog vagyok, mert tudom, hogy mi enyém,
és mi nem az. Tudom, hogy töredéknyi
az előbbi, és szinte minden,
amit valaha magaménak vágytam,
az utóbbi halmaz tereit tölti ki.
Boldog vagyok, mert már nem félek
kimondani véleményemet,
akkor sem, ha mindenki ellenem fordul,
mert felismertem, hogy összetartozásaink viszonylagosak,
és a szeretetet sem szóval, sem hallgatással
nem befolyásolhatjuk.
Szabad vagyok, mert nem akarok már szabadulni
törékeny ember-voltom szükségszerűségeitől.
Szabad, mert tudom, hogy minden napommal
telik rendre-rendre az a második halmaz,
míg végül az első, a töredéknyi,
a kezdetben tágulni remélt
kiürül, kiürül teljesen.

Terhem könnyű lesz, saruimra
már nem nehezedik álmaim súlya.

Akkor indulhatunk.

Tompa Zsófia: Tél

Hiányod bizonysága
keményebb lesz a sziklák tekinteténél.
Szilárdulnak szöveteim,
redőiket megrajzolja lassan a párolgó idő.
Néma leszek majd,
mint a be nem tartott ígéret,
és sűrű, mint a csend

hallgatom

hullanak, hullanak alá a vattamélyből
meghozatlanul maradt,
értelmük veszített döntéseink.

Tompa Zsófia: Verso

Fújja a por a szelet.
Süti a tó a napot.
Növeszti a lomb a fát.
Alkot a szöveg mondatot.

Telet hullat a hó.
Folyót morzsol a kő.
Esőt kopogtat az ablak.
Múltat ír a jövő.

2018. július 12., csütörtök

Madár János: Lapozz bele a fákba

Lapozz bele a fákba,
minden levél egy-egy győzelem.
Az évgyűrűk lágy erezetében
indulj el örökre velem!

Az idő mostoha nemlét,
csak a kezed lesz áldott virág.
Ujjaid meggörbült menedék záloga,
mire fényes feszületté magasodik
szívedben a vágy.

Érezni, fájni –
csak tiszta ember tud.
A hófehér égboltot
sose hazudd!
Csillagnyi csupán
ez a világ,
és benne a szó,
az ének is
törékeny ág.

Madarak tolla, ha rávetül
megmaradt gallyainkra,
akkor a csönd
mégis eljöhet.
Beleszivároghat
lábnyomainkba
és cipelhet
árnyékot, követ.

Madár János: Hullok már

A fa belém őszült. Veri arcomat
szeptemberek vetése, hajlong
szívem fölött a kifosztott ág. Gallyak
kitakart integetése. Búcsúzni nem

tudok, nem akarok — mert a földhöz
ereződött falevél a semmibe sárgul.
Hullok már minden morzsányi versben,
nem jut egészre a fény végtelen

irgalmából. Kegyelem, a reményt
kuporgató csönd is egyre csöndesebb
lesz. Szavaim — nyelvem alatt fénylő
kavicsok, az idő belőlem naponta elvesz.

Így leszek több önmagamnál, veletek
immár halhatatlan: emlék, szétromlott táj
és életem tükre. Az éjszakák kegyetlen
foncsorában arcotok őrzöm mindörökre.

Madár János: Ez a föld legyen

Kezemből kihulltak a gyermekkor fényes kincsei,
és szomorúan nézek a semmibe szökő ég felé.
Tekintetemben mintha mázsás súlyok rakódnának
egyre, egyre - ki visz föl majd engem a rettentő hegyre?!
Elébe, ölébe kinek roskadok, ha eljönnek majd értem is
a harangos napok?! Zúghatnak délnek, és zúghatnak keletnek,
hol engem gyűlölnek, hol engem szeretnek, zúghatnak
nyugat távoli rokonaihoz, hol nevemre büszke fényt —
József Attila, Ady hoz, és üzenhetnek csöndben észak felé,
a nógrádi hegyeken át, hol meglelte lelkem új rokonát.
Bányászok közt, beomlott aknák, vágatok nyirkos tüdejében
magamba szívtam az utolsó, lélegzetvételnyi tájat, hol jobban
az öröm és a gyász sem fájhat. Jövőm — ha van — itt foganjon,
verset és szerelmet isten adjon! Ez a föld legyen életem
legszentebb nyara: fénynek és reménynek megtartó igaza;
mert úgy kell a szóhoz a tiszta ég, mint csillagnak
a kéklő messziség; hogy ragyogni tudjon a képzelet,
a tündöklő fény' is fényt vezet.

Madár János: Kit szívemmel megjelölök

Elfeketedő éveimet
egyre szomorúbb szemmel
nézem. Halottaim csak gyűlnek,
gyűlnek — fáj őket megidéznem.
Ütődik arcom fától fáig.
Sírnak az árva lombok
lelkeknek szakadtáig.
Csak az lesz látható, ami nincs.
A hiány örökkévalósága:
az édes föld, a szó, a kincs.

Haza — mit jelent nélkülük
a vérünkben zöldülő táj?
Az emlékek legszebb évszakai
is egymásba rajzolódnak;
az idő csak fáj, fáj.
Akár a tenger szétszórt hullámai,
úgy verődnek egymáshoz
kövek, rögök. Kagylókban
örvénylő csönd őrzi,
kit szívemmel megjelölök.

Madár János: Elégia

Megérez téged a tűz, a jég.
Szíveden már tél hava múlhat.
Dermedhet csönd a fények ágain.
Érted az őszi fák lombja is elindulhat.

Jöhet tavasz és visszhangzó nyár.
Minden évszak arcodhoz térít.
Őrizgeted a messzi időben – – – –
csontjaid törékeny részecskéit.

Madár János: Csak az ember magányos

Az ég kék zománcai leperegtek.
Átüt a fény tiszta tükrén a rozsda.
Felhők sötétítik el szemeinket. Nap
– – – hunyorog lázas homlokunkra.
Alszik a fém. A gépektől csöndes város.
Csak az ember sír, árnyékát elfedi.
Csak az ember – – – magányos.

2018. július 8., vasárnap

Szabolcsi Zsóka: Deres hajnal





Gyönggyé dermedve
peregnek le harmatos
emlékfoszlányok...
egyenként szedegetem,
lelkemben melengetem...



Szabolcsi Zsóka: Itt és most

Neonzöld villogásban,
díszbabák közt,
csillogó kirakat-létben
mennyit ér vajon
önként vállalt
szürke őszinteségem?

Szabolcsi Zsóka: Várok

Csendben várok...
átvillan rajtam néhány cikázó gondolat,
felsejlik néhány arc, mind a te arcod...
harcod folyik tovább idővel, térrel,
túlerővel...
legyőzhetetlen ellenséggé válik a távolság...
hiába nyújtom karom, szavaim nem toldják meg
a szűkre szabott lehetőségeket...
állok, s felkúszik a lélek mélyéből
egy elfojtott sóhaj, mely kiáltássá
szeretne magasodni bércek csúcsán
hűs fenyvesek biztonságos árnyán,
hogy szétterüljön hegyvölgyek fölött,
s rátaláljon arra,
akiért megszületett...

Szabolcsi Zsóka: Tán soha...

Engedd, hogy nézzelek,
ha nem is látsz engem.
Engedd, hogy halljalak,
ha nem is szólsz hozzám.
Engedd, hogy érezzem
kabátod melegét,
bár tudom, tán soha
nem teríted azt rám.

Szabolcsi Zsóka

Szeretnék ott lenni, ahol te vagy,
kisimítani arcodból a ráncokat,
letörölni szemedből a könnyed,
hinni, hogy velem együtt könnyebb.
Nem akarok lemerülni, mégis hív a tenger,
nem akarok felrepülni, mégis hív az ég.
Nem akarok álmodni, de esendő az ember,
nem akarok semmit, és semmi nem elég.
Nem tudom, mit is akarok,
várlak, s közben majd meghalok...

Szabolcsi Zsóka

Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypang bóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?

Ha Te lennél a tél hideg lehelete,
lennék kedvedért hullongó hópihe.
Lennék kedvedért hófúvás vihara,
vagy lennék miattad csipkés zúzmara.

Szabolcsi Zsóka: Miért álmodom?

Mert minden gondolat Te vagy.
Mert minden sóhaj feléd lebeg.
Mert minden dal rólad szól ma,
Mert veled-nélküled szenvedek.
Mert csukott szemmel is látlak,
Mert örökké hallom hangodat,
Mert holtig élnek szavaid,
S tán sosem látom világodat…

*

Mi is vagyok én a te világodban?
Meghúzódó árny árnyékodban...

Szabolcsi Zsóka

...néha úgy félek, hogy elfogynak a szavak...
mit teszek majd, ha egyszer csak nem találom?
nem találom a szót, amit épp keresek....
akkor hogy mondom el majd sok-sok álmom?

2018. július 5., csütörtök

Dabi István: (...)

-részlet-
bűnösnek tartasz engem?
de előbb bizonyítsd be
a bűnömet
és mondd nyíltan a szemembe
hogy mivel vétkeztem ellened
az álmaimmal?
a szavaimmal?
a tetteimmel?
vagy a fékezhetetlen szerelmemmel?


Dabi István: (...)

-részlet-

hogyan mondjam el neked
át a fehér hegygerinceken
a tengeri hullámokon
hogy mennyire szeretlek

Dabi István: (...)

tegnap úgy tűnt hogy hívsz
habár sehol sem voltál
csak a fényképeid hevertek az asztalomon
de én világosan hallottam
           - várlak
             mint akkor éjjel -
ki akarlak törölni az emlékezetemből
széttépni minden képedet
de te egyre csak mondod
           - várlak
             várlak
             várlak...

és én érzem izmos karod
gyengéd ölelését